Bereczky-gyűrű Romhány szolgálatáért

Több szálon futó rendezvénysorozattal emlékeztek nemrégiben a Rákóczi-szabadságharc utolsó, Romhány közelében vívott csatájára. A község közössége koszorúzott, kiemelkedő személyiséget jutalmazott Bereczky-gyűrűvel, és emlékfutás is szerveződött az ünnep köré.

 „Pro Patria et Libertate”, azaz „A hazáért és a szabadságért!” – volt a fölirata II. Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelem zászlajának. Hét kemény éven át verekedtek a kuruc csapatok a szabadságért, míg elkövetkezett a vég: a szatmári síkon kényszerültek letenni a fegyvert. A kurucok szétszéledtek, a fejedelem menekült.

De e tragikus bukás előtt még egyszer megkísérelték megfordítani a hadi szerencsét: 1710. január 22-én egymásba botlott a két sereg Romhány határában, Rákóczi kurucai lengyel és svéd segédcsapatokkal és Sickingen osztrák generális labancai. Ez az ütközet – mint a legtöbb a magyar történelemben – nem győzelemmel végződött. Igaz, nem is vereséggel, amolyan „sem-sem” megoldás született: mindkét megmaradt katonaság – bár az osztrákoknak jelentősen nagyobb embervesztesége volt – elvonult. Ez volt a Rákóczi-szabadságharc utolsó, jelentősebb csatája. Erre az eseményre emlékeznek hagyományosan minden évben, a Romhányban 1932-ben felállított emlékműnél – ahogy itt nevezik: a Turulnál.

Szitáló esőben állt az a körülbelül 25-30 megemlékező az emlékműnél, akik dacolva a novemberi jellegű januári időjárással, fejet hajtani szerettek volna a csatában elesett hősök emléke előtt, legyenek azok magyarok, lengyelek, svédek, osztrákok. Háborúban haltak meg,  s mindegy, melyik oldalon. A romhányi Vérhegy ennek a megmondhatója, ahol egymás mellett pihennek kurucok és labancok, brigadéros és talpasok. Fölöttük tárja szét áldón és óvón karjait a vörös kőkereszt, emlékeztetve minket, kései utódokat arra, hogy a háború kegyetlen és értelmetlen.

Nem a csata napján történ e megemlékezés, hanem egy nappal később: január 23-án. Hogy miért? Vezér Attila, Romhány polgármestere elgondolkodtató magyarázatot adott erre a kérdésre a koszorúzást követő ünnepi testületi ülésen a Művelődési Házban. 

- Más üzenete is van – mondta – mint az, hogy ez volt a Rákóczi-szabadságharc utolsó, jelentősebb ütközete. Azokról a romhányi családokról szól, akik másnap előjöttek erdei búvóhelyeikről, eltemették a halottakat, ápolták a még élő sebesülteket, kalákában nekiálltak kijavítani a háborúban megromlott házaikat. Megtisztították a csatamezőt, hogy majd tavasszal szántani tudjanak, vetni; és újra kezdhessék az életet. Ne a végét ünnepeljük egy lezárt kornak, hanem az újrakezdést. Az új napot, ami megvirrad a háború sötétje után. A jövőbeni új kenyeret. Emlékezzünk azokra a családokra, akik évszázadokon át ezt a vidéket választották otthonukul, naponta újra s újra kezdtek, hogy Romhány még 2015-ben is Romhány legyen! Az ő példájukra és megmaradásunkért mi is naponta újra kezdünk közösségünkért, családunkért. Ezt ünnepelünk a romhányi csata másnapján.

Hagyományosan ekkor tünteti ki Romhány közössége, tehát a képviselő-testület azt a helyi polgárt, aki jelentősen sokat tett a közösségért, a 2003-ban Molnárné Paulovits Klára javaslatára alapított Bereczky-gyűrűvel. Idén Kovács Istvánné (Kiss Anna), az ittenieknek Nusika, vagy Nusi néni, esetleg Nusi mama (életkortól függően) kapta az elismerést. Ahogy méltatói az emlékgyűrű átvétele előtt elmondták, mind Balassagyarmaton, ahová középiskolába járt, mind Romhányban, ahol hosszú évtizedeken át élt és dolgozott, a közösség motorja volt. Soha nem szűnő energiával, elpusztíthatatlan vidámsággal, empátiával vonzotta magához mind saját korosztályát, mind az idősebbeket és a fiatalokat. Szervezte a kirándulásokat, ország és világjárásokat, gyűjtötte és megőrizte a romhányi hagyományokat, „autentikus” viseletet. Minden magánéleti nehézség ellenére (azért a 70-es, 80-as években nem volt könnyű az élet Magyarországon) nevelte szép, okos és tehetséges lányait, és most már dédunokát ringat a térdén – kiérdemelte szülőfaluja megbecsülését.

Kovács Istvánnét nagy szeretettel köszöntötte mind a Hornyákné Bulejka Krisztina vezette Dallamkórus, (melynek ő is oszlopos tagja), mind az Asszonykórus, melyet ő hívott életre. 

***

Nusi mama

Összesen kilenc év korkülönbség van közöttünk, így nem is indokolt a „mama” megszólítás, de mégis így szólítom Nusit, tréfásan, évődve. 1980 augusztusában kerültünk Romhányba Horpácsról, ahol a nevelőotthonban dolgoztunk. Hogy miért kényszerültünk odahagyni azt a barátságos, kedélyes falucskát, és cseréltük föl a poros, zajos Romhányra, nem térek ki, nincs is jelentősége. Egy szó, mint száz: Romhányba költöztünk, és falszomszédok lettünk Nusiékkal. Falszomszédok egy tizennyolc lakásos bérházban, de nem azonos lépcsőházban. Az ismerkedés, barátkozás hamar megtörtént, hiszen Nusiék is, mi is kellően extrovertáltak voltunk (vagyunk). Átbeszélgetések az erkélyekről; trécselés a ház melletti boltban vagy előtte, esti dumapartik sörözéssel egybekötve a bérház előkertjében – szóval így valahogy. Nusi férjével, Tedommal – ma sem tudom, miért volt ez a beceneve Kovács Istvánnak – is igen hamar összeszűrtem a levet, mivel gyakori látogatói voltunk a Jánoska híd melletti „Bulejkának”. Szóval, gyorsan ment az „összeboronálódás”.

Nusi víg kedélyű, jókat nevető asszonyka volt – ma is az! – ám vehemensen tudta szidni a gyár vezetőségét, ahol akkoriban dolgozott. Ugyanakkor kihasználta a munkahelye adta lehetőségeket, mivel a Gyár nem volt szűkkeblű sem dolgozói, sem a falu felé. Bizonyítja ezt akár a Sportcsarnok, akár a több száz embert ellátó-kiszolgáló étkezde, ahol jókat és bőségeseket lehetett ebédelni olcsó pénzen. (Hiába, a szocializmusnak is megvoltak a fényesebb oldalai!) Népdalkört hívott életre, buszt szerzett a gyártól, és hordozta a tagokat, akár a véres kardot, szerte az országban, de külföldre is. Ma is emlegetik az asszonyok a bécsi kirándulást, a gyulai strandfürdőt, a balatoni lubickolást, a tatai várat. S hogy az énekesek ne szedett-vedett göncökben álljanak színpadra, járta a falut és kutatta föl a dohos sublótokból a fölsőszoknyákat, szakácskákat, féketőket. Ki is stafírozta a tagokat romhányi viselettel, ami ugyan nem sokban különbözik a környező falvak viseletétől, de mégis romhányi.

Színpadon is gyakran szerepelt. Szépen szavalt, mondhatnánk, de én inkább így fogalmazok: szépen mondott verset. Túlzó gesztusok nélkül, visszafogottan, érzőn és értőn. Nem, költő nem volt – én legalábbis nem olvastam tőle semmi ilyesmit – de értette és szerette a verset. Sokszor felemlegettük Babitsot, Kosztolányit, Adyt, Radnótit. Vagy akár Karinthy Frigyest. Gyakorta átmentem hozzá – Tedom akkor már nem élt, a lányok is kirepültek – egy kis szócséplésre könyvekről, versekről, vagy éppen aktuális dühöngéseim kibeszélésére. Mert Nusi ebben is jó volt, jó hallgatóság, aki nem botránkozott meg egy-egy ízesebb, markánsabb kifejezésen.

Nem, tévedés ne essék, nem azért használom a múlt időt, mert ezek a dolgok már elmúltak volna, dehogy! Egyszerűen távolabb kerültünk egymástól, már nem vagyunk falszomszédok. Én elköltöztem, Nusi meg dédunokát dajkál. De visszatekintve az elmúlt évtizedekre, okkal állítom: Nusi, nem került méltatlan ujjra az a Bereczky-gyűrű!
Sztranyovszky Béla