Szomorú menet indult el hetven évvel ezelőtt,
1945. január 5-én Berkenyéről. A falu sváb lakosságát úgynevezett „málenkij
robotra”, azaz kényszermunkára hurcolták el a szovjetek. A nyolcvankét emberből
tizenegyen sohasem térhettek vissza otthonaikba.
A második világháború frontja 1944. decemberének első
napjaiban érte el Berkenyét. A falut megszálló náci csapatok gyorsan
elmenekültek, így a községbe bemasírozó szovjet katonák minden harc nélkül
elfoglalták a települést. Csakhogy ezzel még nem értek véget a lakosság
megpróbáltatásai. December 22-én egy hadparancs készült, amely minden német
származású munkaképes embert jelentkezésre kötelezett. Megtagadása esetén
hadbírósággal fenyegettek. Mentességet csak a három éven aluli gyermekeket
nevelő anyák és az igazolással rendelkező betegek kaptak.
Január 4-én a község vezetői, szovjet parancsra végigjárták
a házakat és összetoborozták az embereket. Eredetileg úgy szólt az „ukáz”, hogy
csak 1-2 heti munka vár rájuk, és a közelben. Másnap, a mai óvoda helyén lévő
egykori iskola épületében gyülekeztek a mit sem sejtő emberek. Délben indult a
„transzport”. A gyaloglókat fegyveres katonák kísérték. Nőtincsen, Nézsán,
Szirákon, Vanyarcon át vonultak, érintették Gyöngyöst, majd a kál-kápolnai
vasútállomásra hajtották szerencsétleneket. Itt már tudták, a végcél a
Szovjetunió. Míg a vonatra vártak, kerítéssel körbevett területen őrizték őket.
A kápolnai lakosok megszánták a foglyokat, sok élelmet, kenyeret, tejet vittek
nekik. Közben megérkezett a többi „transzport” is: Nagymarosról, Kismarosról,
Zebegényből, Vecsésről és Szendehelyről – egytől egyig német származásúakat
hoztak.
A szerelvény néhány nappal később elindult. Iszonyatos
körülmények között, egy hónapon keresztül tartott az út, mire Ukrajnába, a
Donyeck környéki szénmedencébe értek. Sokan meghaltak út közben, őket az
állomásokon egyszerűen kihajították a vagonból.
A „málenkij robot” lágereiben tovább folytatódtak a
nélkülözések. Az emberek többségét a bányákban dolgoztatták, három-négyszáz
méteres mélységben, és ha nem került felszínre az előírt mennyiség, csökkent a
kenyéradag. Mások építkezésekre, fűrészüzemekbe, vasgyárba, illetve a nők főleg
mezőgazdasági kolhozokba kerültek. Az őrök, a tábor vezetői folyamatosan azzal
áltatták a rabokat, hogy „szkora damoj”, azaz hamarosan hazamehetnek. Erről
viszont szó sem volt. Az ottani lakosság kezdetben előítélettel viseltetett a foglyok
iránt: fasisztáknak nevezték őket, akik előlük veszik el a kenyeret. Később,
mikor szembesültek a sorsukkal, már barátságosabban bántak velük.
Először a betegek kerülhettek haza – 1945 októberében. De
még itthon is megaláztatásban volt részük: Debrecenbe érve ugyanis politikai
szűrés alá vetették őket, és akiknek a múltjában kivetni valót találtak
(SS-kollaboráns vád, vagy úri származás), azokat visszatartották.
A többiek még két évig szenvedtek a messzi földön. Két
csoportban, 1947 és 1948 nyarán térhettek haza. A berkenyeiek közül tizenegyen
ott pusztultak a lágerben. A hazatérteket megeskették, semmit sem szólhatnak
arról, mit éltek át Ukrajnában. Csak sugdolózva, családi körben oszthatták meg
nélkülözésük történetét a szeretteikkel, a falu pedig évtizedekig megbélyegezte
őket.
A tragikus eseményekről – személyes visszaemlékezéseket
felhasználva – 2013-ban jelent meg összefoglaló, Schmidt József tollából, ez a
berkenyei községi honlapon bárki számára hozzáférhető.
A hetven évvel ezelőtti szomorú napokra idén január 10-én
emlékeznek meg Berkenyén. Délelőtt fél tízkor indulnak a tisztelgők, és
buszokkal és autókkal Ősagárdig mennek. Onnan indul vissza a gyalogos menet,
amely dél körül megáll egy pihenőre Nőtincsen, itt lesz vendéglátás is. A
tervek szerint délután 14 óra tájban érkeznek meg Berkenyére, ahol a Szent Anna
fogadóban folytatódik a rendezvény, megemlékező beszédekkel, filmvetítéssel,
majd a résztvevők az emlékműhöz vonulnak, s ott gyújtanak gyertyát a „málenkij
robot” során elhunytak tiszteletére.
Hegedűs Henrik
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése