Tinédzser korom egy nem éppen legjobban sikerült saját versrészlete
rémlik fel, mikor elindulok a mai abderai bringatúrámra: „A Bajcsy utcán
haladok végig/Hol van már az ódon állomás/Üres a peron, már csak a sín a régi/
és a gőzmozdony kiállítási tárgy.” Oda igyekszem tehát, a vasúthoz, s közben
megannyi gondolat futkározik bennem. Anyai ágon sok vasutas volt a családban,
és büszkék voltak felmenőim erre a mivoltukra. Aztán Bacsúr Sanyi bácsi
visszaemlékezései ötlenek agyamba, mikor kisgyermekként vasárnaponként
nagypapájával kimentek korzózni oda. De hol van már tényleg az ódon állomás?!
A peron tényleg üres. Mindössze két utas ücsörög, ők igen
hangosak, ugyan egymás mellett ülnek, de túlharsogják a másik szavát – azt
hiszem kicsit felöntöttek a garatra. Nézem a menetrendet, összesen talán tíz
vonat indul egy nap. Hát igen, ott fent, bizonyos bársonyszékekben nem
támogatják a mellékvonali vasúti közlekedést. Pedig nincs szebb, mint döcögni a
becskei emelkedőn felfelé, és kinézve az ablakon őzet látunk, vaddisznót,
egy-két nyulat, fácánt, és a gyönyörű Cserhátot. Ezt a látványt semmiképpen sem
pótolhatja a meleg, túlzsúfolt buszon ücsörgés a 22-es úton Rétság felé
haladva. De hát a közúti lobby mindent visz, Széchenyi biztos forog a sírjában,
s manapság nem „száz vasutat, ezeret” a szlogen, hanem az útépítés bőszen,
kontár módon – lásd a kátyúkat például Őrhalom és Gyarmat között.
No de maradjunk a város vasútállomásánál. Hirtelen nagy csend
lesz, csak egy gerle búg szomorúan az egyik fán. Illik a hangulathoz. Halotti
torát üli magányosan, némán az állomás. És az agónia újabb jelét fedezem fel. A
„Resti” is régen bezárt, és szerintem többé ki sem nyit. Ez már tényleg a vég,
ha a kocsmát sem érdemes fenntartani. A bejárat előtt néhány ruhadarab hever
szanaszét, meg két ásványvizes flakon. Valaki hajléktalan vackolta ide magát…
Ideje továbbmenni, mert a végén én magam is letargiába esem.
H.H.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése