Verekedő tanerő

A hőskorban még nem voltak kidobók. A jól megtermett legények segítségére 1990-ben még nem volt oly égető szükség a „frissen” átadott gyarmati művelődési központban szervezett szeptemberi diákbulin. Aztán mégis kitört a balhé.

Történt ugyanis, hogy az épület hátsó fertályában tanyázó, akkor még Szántó Kovács János nevét viselő középiskola rendezett effajta eseményt, és a „beengedői” szerepkört az intézmény egészségügyi szakoktatói vállalták magukra. Kinn, eközben jókora sor alakult ki, már-már a főutca aszfaltján volt a vége. Úgy nyolc óra tájban egy a börtönből éppen szabadult „pofa” is bebocsáttatást kért, csakhogy korábban már igencsak a pohár fenekére nézett, így a szigorú tanár hölgyek nem engedték be. Mérgében az illető toporzékolni kezdett, s betörte a bejárati ajtó üvegét, aztán úgy, ahogy jött, tovább is állt.

Ám fél óra sem telt bele, és visszatért a helyszínre. Ekkor szóltak a szakoktatók férfi kollégáiknak, akik a délutáni tanár-diák focimeccs után, még melegítőben-mezben a kémiai szertárban fogyasztották el hűsítő sörüket. Három pedagógus jött elő ebből a „rejtekből”, és pillanatok alatt felmérték az állapotokat: a delikvens randalírozót meg kell fékezni. A járdán hárman egyszerre ragadták meg, a földre teperték, és szóltak a várakozó fiatalságnak, segítsenek. Erre rögtön jött a válasz: „Mi szórakozni jöttünk, nem verekedni.” 

 

Miközben bentről telefonon értesítették a rendőröket, a tömegből két ember kivált – a lefogott férfi barátai, és gyors tempóban közelítettek a tanárokhoz. Az egyik – fizika szakos – oktatónak annyi ideje maradt, hogy fordulásból egy óriási öklöst nyomott az egyik támadó szeme alá, aztán elindult a kergetőzés: őt és a „töri-föcis” kollégát szalajtották meg, miközben a harmadik, matekos tanerő ott maradt a rendbontóval. Aki viszont kiszabadult a szorításból, és a közelben lévő, narancssárga színű hamuvedret megfogta, és a matektanár felé hajította. A dobás célt tévesztett és a tákolmány az épületből épp kilépő művházigazgató hölgy lábai előtt landolt – szerencsére sérülést nem okozott.

Kiérkeztek a rendőrök és egyből egy furcsa kérdést tettek fel: „hol vannak a verekedő tanárok?” A három lókötő persze elrobogott, nyomát se lelték nekik, bezzeg a tanárokat igazoltatni akarták. Nagy nehezen helyreállt a rend, előjött a „töris” pedagógus is, egy szép monoklival a szemén.

A szakállas „matekos” másnap reggel a lakásától nem messze lévő kocsmába látogatott el, és a sör kortyolgatása közben tagbaszakadt férfi állt meg mögötte. Félve fordult hátra, de aztán alig tudta visszatartani a nevetését: a tegnapi egyik verekedő volt, hatalmas lila folttal a szeme alatt, és a következőt sziszegte a tanárnak: „üzenem annak a nyápic haverodnak (mármint a fizikás kollégának), ha még egyszer találkozunk, nem ússza meg ép bőrrel…”

Így ért véget az 1990-es esztendő számomra egyik legemlékezetesebb története, aminek részleteit jómagam a szakállas matematikatanár barátom tolmácsolásában hallottam vissza.

H.H.