2015. június 17., szerda

Kerítés nélkül



Egy kilométerre lakom a határtól. Ha akarom, elindulok gyalog és negyed óra múlva már a túloldalon vagyok. Senki sem állít meg, senki sem szól hozzám, hová mégy, miért mégy, miért vagy ott, ahol. Igaz, nem is találkozom útközben fura csoportokkal, fejkendős, gyermeküket ölükben féltőn őrző asszonyokkal, szakállas, mosdatlan férfiakkal, szakadt nadrágú egyénekkel, akik ijedten néznek körbe, ha egy idegent megpillantanak. 

De kerékpáron is mehetek, úgy gyorsabb. Elérek a folyóhoz és körbetekintek. Nincs szögesdrót, nincsenek közpénzen fizetett munkások, akik huzalt hajtogatnak, hogy kerítést emeljenek. Egyszerűen áttolom a bringát a kis hídon – már ha nincs árvíz és a derék Ipoly csendesen csordogál a maga medrében -, és az ipolyvarbói kocsmában felhörpintett jéghideg korsó sör után a kora nyári estén kisebbfajta szúnyoginvázió közepette visszatekerek a magyar földre. Nem állít meg a szlovák csendőr, nem kéri az igazolványt, egy percre megállok és nézem, amint hordalékot úsztat a vízfolyás, elmerengek, milyen jó itt élni, északon, háborítatlanul, békében, nincsenek menekültek, migránsokat legfeljebb a balassagyarmati belvárosban látok, de őket is csak távolról.
Egyszóval engem nem különösebben érdekel, hogy lesz-e négy méter magas kerítés százhetvenvalahány kilométer hosszan a szerb-magyar határon, vagy sem…
Hegedűs Henrik

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése