2015. július 15., szerda

Sosem késő a csúcsra érni



Napra pontosan emlékszem, 1996. július 20-án, szombaton este úgy tíz óra tájban néztem a tévét. A képernyőn két, fehér ruhás, sisakos legény, párbajtőrrel a kezében nagy csatát vívott az atlantai olimpiai bronzérméért. Pontosabban egyoldalú ütközetet. Az egyik magyar fiú, nevezetesen Kovács Iván, aki nagynevű versenyzőnek számított, ugyanis olyan szerencsétlenül zuhant le a pástról az elődöntőben, hogy súlyosan megsérült a lába, így a harmadik helyért mérkőzve csak bicegett, nehezen mozgott. Vele szemben egy pelyhedző állú ifjonc, a jövő bajnoka, rendkívül tisztelettudóan bánt a minden egyes lépésnél nagyokat szisszenő társsal. Ő volt Imre Géza, aki néhány perc múlva a teljesen egyértelmű küzdelem végén megszerezte a bronzérmet, és kedvesen, igazi sportemberként ölelte át Kovács Ivánt.

Szűk fél évvel később, amikor a balassagyarmati kézilabdázók egyik vezetőjeként két, szintén atlantai bronzérmes nagyságot, Kökény Beatrixot és Németh Helgát köszönthettem a Városi Sportcsarnokban, Bea kísérőjeként egy félszeg, szerény, szemeit lesütő fiatalemberrel paroláztam. „Imre Géza” – mutatkozott be, s akkor ismertem fel csak őt. Beszélgettünk Atlantáról, arról, hogy egy vidámparki hullámvasutazás alatt csillant fel a szeme a kézilabdás szépségre, aztán szerelem lett belőle.
És nemsokára két szép kisgyermekkel ajándékozták meg egymást. Teltek-múltak az évek, és a feltörekvő reménységből érett vívó lett. Athénban ugyan elbukták a csapatdöntőt, de az olimpiai ezüst így is szépen csillogott. Három világbajnoki – és öt Európa-bajnoki arany is a tarsolyba került a társakkal együtt, meg egy egyéni európai elsőség, de valami még hiányzott a kollekcióból.
Most a moszkvai világbajnokságon figyeltem őt, szurkoltam neki a „live stream-en” az élő internetes közvetítésen keresztül, mert máig az egyik legszimpatikusabb, leginkább „emberi” magyar sportolónak tartom. Lassan indult be nála a „szekér”, amikor a tizenhat között jött az ukrán, felrémlett 2012, London emléke – akkor a későbbi ezüstérmes norvég ejtette ki. De Imre Géza talpra állt, nyolc tizedmásodperccel(!) a befejezés előtt kiegyenlített, a hosszabbításban pedig ő vitte be a mindent eldöntő találatot.
És onnan megtáltosodott. Vajon ki gondolta volna előtte, hogy döntőig jut? Talán ő maga sem, de ha egy üzlet beindul, és Nagy Tímea óta tudjuk jól, dübörögve beindul. Géza a fináléban is azzal az angyali nyugalommal, azzal a fokozott koncentrációval kezelte a párbajtőrt, amivel az egész addigi úton járt. De megint jött a 14-14 átka. Egyetlen találat számít. Ki a gyorsabb, ki a pontosabb, ki a higgadtabb, ki érez magában annyi erőt, hogy ott, az ellenfél testén meglelje azt az egyetlen négyzetcentiméternyi felületet, amit megszúrhat. És eljött Imre Géza pillanata. A fegyver elindult, siklott a levegőben, és megállt a világranglista első francia Gauthier Grumier ruházatán.
Imre Géza egyéniben világbajnok lett! A negyvenegyedik életévét taposó, örökifjú, fiatalos arcú kétgyermekes apuka felért a csúcsra. A boldogan beszaladó magyar küldöttség alakjai között egy borostás képű, ma már edzőként dolgozó férfiú is átkarolta a hőst: Kovács Iván.
Ne feledjük: jövőre Rioban olimpiát rendeznek, és a magyar vívófenomén – mert lehet már őt ezzel a címmel illetni – hol van még Gerevich Aladár korától, aki ötvenévesen is ott mosolyoghatott a római dobogó tetején.
Sohasem késő a csúcsra érni!
Hegedűs Henrik
Fotó: internet

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése