2015. szeptember 14., hétfő

Haluskával tömött teli pocakok



A szlovákok nemzeti eledele a haluska. Persze akadnak sokan, akik ezt a krumpliból készült ételt sztrapacskának nevezik, és bizony nagyon ínyencnek kell lenni, hogy valaki érdemi különbséget fedezzen fel a kettő között. A vanyarci hagyományos Haluskafesztiválra érkezők persze ezzel mit sem törődtek, teli szájjal majszolták a finomságokat.

Bizony, elég régen jártunk már errefelé. Bercelen túl eddig nemigen jutottunk, és a pásztói járást a balassagyarmatitól elválasztó képzeletbeli vonal mintha valóságos élőláncként tornyosult volna előttünk. De most élvezettel hágjuk át ezt a határt, hiszen az úti cél Vanyarc, a híres-nevezetes Haluskafesztivál.

A faluba érve polgárőrök irányítják a forgalmat, a település központjában a főút lezárva, hála azonban sajtós mivoltunknak, némi segítséggel gyorsan találunk a közelben parkolóhelyet – egy ház kapubejárójában. Alig egy perc gyaloglás után már a fesztivál kellős közepébe csöppennünk. Máris ismerősökbe botlunk, a szügyi szlovák nemzetiségi önkormányzat főzőcsoportjának tagjai, élükön Sisa Sándorné dr. jegyző asszonnyal integetnek felénk, és hívnak közelebb. Bár még csak úgy tizenegy óra magasságában jár a mutató, ők már buzgón kínálgatják a káposztás és túrós sztrapacskát. Szomszédságukban, a vanyarciaknál előkerül egy jókora lapát, azzal nyomkodják a haluskát a hatalmas szaggatón át a kondérba. Eközben egy pillanatra megáll a munka, mert a messziről jött külföldi (német ajkú) vendégnek „szelfizni” támadt kedve a főkötős, népviseletes asszonyságokkal. Szemben a kisnánaiak dagasztanak, a mátraszentimreiek a krumplit hámozzák serényen, de buzgólkodnak a bériek és az erdőkürtiek és az egyházasdengelegiek is. Az információs sátornál hosszú sor tolong, jegyváltásra várva, e nélkül ugyanis aligha kóstolhatják meg a mai „menüt”. Beljebb sétálunk: a színpadon éppen a zsűrit mutatja be a nap egyik főszervezője, Nedeliczki Teréz. A bíráló bizottság nemsokára már mustrál, vizslat, érdeklődik, hogy aztán a főzőverseny csapatainál tett látogatás után teljesen „vakon”, kizárólag az ízharmóniára bízva a dolgot, ítélkezzen a legjobbakról.

Természetesen a vendégsereg folyamatos szórakoztatásáról is illik gondoskodni. A házigazdák gyermek néptáncosai, a Guzsalyas-gárda pattan a színpadra, iskolás fiúk és lányok ropják, hol lassabban, hol gyorsabb ütemben, miközben a Kóborzengő zenekar húzza a talpalávalót. A táncosok megtekintése közben fotós kollégánk régi ismerőst fedez fel az érdeklődők között: a helyi általános iskola nyugalmazott tanárát, Lászka Pált, akivel aztán hosszasan elcsevegünk a vanyarci mindennapokról, a szlovák hagyományok kitartó ápolásáról, meg arról, mennyi helyen jártak a közelmúltban ezek a tehetséges ifjú művészek.

Déli harangszóra megkordul a gyomor, ideje hát eleget tenni a szügyiek korábbi meghívásának, és személyesen megízlelni a sztrapacskát – mert mi már megmaradunk ennél az elnevezésnél. „Vegyesen” terül a tálcára az étek: fele-fele arányban káposztás és túrós kivitelben, persze jó sok tejföllel a tetején. Finom ám – szól a fotós munkatárs, amire csak helyeselni lehet.
Alig fejezzük be a falatozást, indulhatunk vissza a színpad elé, ahol a terényiek tömegtáncát követően a hivatalos köszöntőre lépdelnek fel a díszvendégek: Dr. Egyedné Beránek Ruzsenka, a Magyarországi Szlovákok Szövetsége elnöke, Skuczi Nándor, a megyei közgyűlés elnöke, két országgyűlési képviselő, Balla Mihály és Becsó Zsolt, valamint Hrncsjár Mihályné polgármester és Hulitka Róbert helyi plébános. A szónoklatokból megtudjuk, hogy ez az országosan egyedülálló fesztivál tíz éven keresztül levédett volt, és e védjegy újbóli megszerzése folyamatban van. A méltatásokban elhangzik, hogy a szlovákok nagyon finom sztrapacskát tudnak készíteni, és ez az esemény mind kulturálisan, mind gasztronómiai alapon erősíti a két nép barátságát és kapcsolatait. A hagyományok említésénél szóba kerül Mikszáth Kálmán neve, a „Nagy Palóc” a mohorai Mauks-háznál szerette meg igazán a sztrapacskát. Becsó Zsolt pedig azt is elárulja, ő bizony szalonnapörccel megszórva kedveli felettébb…

A köszöntők után teszünk még egy kört a helyszínen. Egyre nagyobb a tömeg, kígyóznak a sorok mindenhol, találkozunk újra a szügyiekkel, akik széttárják a karjukat, mondván sajnálják, de annyira kelendő volt az étkük, hogy mind az utolsó darabig elfogyott. A vásárosok utcája felé tett kitérőt követően aztán a kocsihoz sietünk, és mielőtt még komolyabb forgalmi dugóba kerülnénk, Bercel felé gurulva búcsút intünk a Haluskafesztiválnak.
H.H.
Fotó: Sz. B.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése