Volt egyszer hajdan egy reményteli
korszak, ami ma már teljesen a múlt ködébe veszett. A kilencvenes évek elején
és közepén valóban hittünk abban, hogy elérkezett a szabadság pillanata, a
mindennapi életünkben, a munkahelyeken a szakmaiság tényleg átveszi a
vezérszerepet, és valóban az számít majd, ki mit tud. A vidéki újságok
szerkesztőségeiben virágzását élte a sajtószabadság. Arról írtunk, amiről
akartunk, nem kendőztünk el semmit, de szigorúan úgy tekintettünk minden egyes
témára, mint ahogy Radnóti sorai szólnak, ahonnan „térkép e táj”. E független
magasságokból világítottunk rá az egyes falvak mindennapjaira is, lett légyen
az egy egyszerű eseménytudósítás, vagy egy „velőtrázó”, maró riport. Nem
kellett attól tartanunk, hogy bármilyen „disznófejű nagyúr” hirtelen a fejünkre
csap, még a nádpálcázástól sem féltünk, nemhogy a baseball-ütők suhintásától.
De ennek hamar vége szakadt. Ahogy
telt-múlt az idő, úgy vált egyre átpolitizáltabbá, avagy bulvárossá a szakma,
ahogy megjelentek a különböző kereskedelmi tévécsatornák, úgy vált sekélyesebbé
a világ. Tehetségtelen emberek lepték el a szakmát – tisztelet a kivételnek –
már nem az volt a lényeges, hogy legalább Kazinczy-díjas szinten beszéljen és
tökéletes magyar nyelvtanisággal fogalmazzon a feltörekvő fiatal, elegendő lett
egy csinos hölgy-pofika, még akkor is, ha kissé selypített a szentem-lelkem. Az
ezredfordulótól pedig, mint a bolondgomba nőttek a ki a földből a különböző
egyetemek és főiskolák kommunikációs oktatási bázisai, és ugyebár már a Rákosi-rendszer
óta tudjuk, ahol nem a minőség, hanem a mennyiség számít, ott bizony bőven
keletkezik selejt is.
Amikor még szép és jó volt minden - az 1990-es évek
Ma már többé-kevésbé ezek a –
fogalmazzunk így – a talentum áldásaival kevéssé felvértezett emberkék
határozzák meg a tudatot. Akiket aztán lehet hajtani is akár, mint az igáslovakat,
persze szigorúan a politika szekerei elé fogva, és a kocsisok kérlelhetetlen
szigorúsággal tartják markukban a gyeplőt. A függetlenedni vágyó, vagy a saját
szellemi-szakmai szabadságára a legvégsőbbig törekedő és ügyelő firkászok pedig
„mennek a levesbe”, vagy jobb esetben parkolópályákra húzódva várják egy szebb,
okosabb, korrektebb kor eljövetelét. És ez a jelenség nem csupán a fővárosi
redakciók irodáinak környékén terjeng önemésztő tömjénfüstként, hanem a vidéki
fellegvárakba is erőteljesen behatol, áporodottabbá téve a levegőt. A
büszkeségtől és a szakmai elhivatottság áhítatától túltengő, a dilettáns
kategóriát alighogy túllépő emberkék kidüllesztett mellekkel hatolnak előbbre
és előbbre a karrier egyre szélesedő ösvényein, miközben a korábbi nemzedék
képviselőinek legfeljebb egy gazos sáv jut a terebélyes erdőben. Ezt az
állapotot - amit jómagam tarthatatlannak ugyanakkor jelen formájában
megváltoztathatatlannak látok – neveztem el sajátosan, a saját lecsengő
korunkat tapasztalva „Elká faktornak”.
Szomorú világ ez, és sajnos még
szomorúbbá válik, amikor a napilapok példányszáma országos csökken a létező
legminimálisabbra, ami még a fenntartást nem veszélyezteti. Hiszen egyre
kevesebben olvasnak papíralapú újságot, és lehet, hogy igaza lesz az egyik
kedves kollégának, aki úgy jósolta, hogy a vidéki lapok addig maradnak életben,
amíg az utolsó vájár vagy egykori TSZ-munkás meg nem hal. Holott az írott sajtó
számára is adódnának itt, vidéken kihasználatlan lehetőségek: az okostelefonok
és laptopok világában, amikor pillanatokon belül a világhálóra rakható egy-egy
hír, információ, tudósítás, miegymás, a „percrekész” honlap lehet a kiút a
sivárodó sivatagból. Csakhogy ahhoz rengeteg pénz kell, dolgos kéz, kiművelt
koponya és sok-sok befektetett energia. Azért remélem, ismét rácsillog majd a
nyári napfény erre a nógrádi sajtóvilágra is.
Hegedűs Henrik
