2017. május 6., szombat

Ballagó idő

Furcsa ez a hajnal. Fátyolos harmatfelhő borul a kisvárosra, miközben a Nap csak egy-egy pillanatra mutatkozik, fénynyalábjaival simogatva a tegnapi zápor után keletkezett tócsák tükrét. Távolban egy kakas fúj ébresztőt, a fákon madarak csicseregnek. Csodaszép a május!
Csendben készülődsz. Már régen kikészítetted az ünneplődet, az öltönyt, a matrózblúzt, kimért mozdulatokkal szépítgeted magad, majd egy utolsó simítás a szoknyán, a nadrágon, aztán indulsz is.
Még az iskola is csendes. Lassan szivárognak a diákok. Fiatalabb társak köszönnek előre a folyosón, az arcokon mosoly, tudják jól, ez a Te napod, most érted van minden, most Te vagy a fénypont.
Belépsz az osztályba. Izgatott, feszült tekintetek vesznek körül, ütött az óra, itt az utolsó perc, felkészülhetsz a búcsúra. Ma az osztályfőnököd is teljesen más. Ő is ideges, hát persze, átélt már megannyi hasonló alkalmat, de ezt az érzést sohasem lehet megszokni.

Aztán hirtelen megkönnyebbülsz. Gondolataidba merülsz, becsukod a szemed, álmodsz. Visszapergeted a múltat. Amikor a mama-papa kíséretében beiratkoztál, az első rejtett csók a folyosó eldugott sarkában, az első egyes kínzó emléke a biológiai előadóból, a fergeteges sulibulik, a kirándulások zsivaja. Még pár másodperc, és mindez a múlttá válik.
Szendergésedből az utolsó csengőszó ébreszt. Többet nem hallod ezt a figyelmeztető hangot. Indultok.
Ahogy társad vállára hajtod jobb kezed, s ballal görcsösen szorongatod a virágcsokrot, meghatódsz. Ennek sírás lesz a vége!Nem szégyen a zokogás, lásd, a barátnőd is pityereg. A felvirágozott termekbe érve egyre homályosabb szemmel tekintesz körbe. Ének közben hangod el-elcsuklik, könnyeiddel küszködsz.
Kiértek az udvarra. Lóg az eső lába rendesen, de Ti dacoltok a megázás veszélyével. A tömegben fürkészed a hozzátartozóidat. Talán összevillan a tekintetetek. Igen, kisöcséd észrevett, aranyosan integet. Mögötte nagymamád a keszkenőjét gyűrögeti, nagyapád a kalapja szélét hajtogatja zavarában. Édesapád büszke arccal mosolyog, édesanyád pedig zokog, zokog. Végérvényesen felnőttél.
Igazgatód szép szavakkal búcsúzik. Figyeled őt, ismered, tanított, tiszteled, becsülöd. És úgy érzed most, mintha a pótpapád lenne, akinek fájó szívvel meg kell válnia tőled, és féltve küld az új útra. Gyönyörűségesen szomorú pillanat.
Vége az ünnepségnek. Nem lehet tovább visszatartani az érzelmeket. Bőgve borulsz szüleid vállára, akik babusgatnak, dédelgetnek, vigasztalnak.
Elballagtál…

Hegedűs Henrik  
Kép: illusztráció 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése